2012. szeptember 9., vasárnap

Illyés Gyula - Puszták népe

A moly.hu-n lévő tartalom:

1936-ban jelent meg először a „Puszták népe”. A kötetet Illyés Gyula a következő ajánlással fejezte be:
„Természetesen nem mondtam el mindent. Így is túl sokat markoltam. Akárhol nyúltam az "anyagba” ezerfelől tekeredtek ujjamra a szálak – hogyan kössek most befejezésül tetszetős bogot belőlük? Az olvasó megszokta, hogy a legfájdalmasabb kérdéseket felvető művek végén is lel valami útmutatást vagy ajánlatot a megoldásra, amely felvert lelkiismeretét megnyugtatja, ha csak annyira is, hogy még nincs veszve minden, mert lám, ha akadt, aki felfedte a bajt, lesznek, akik meg is gyógyítják. A közösségérzet, amely fölizgatta, egyben el is lustítja. Én nem merem olcsó hiedelmekbe ringatni, magam sem vagyok hiszékeny. Látom a baj nagyságát, előre látom következményeit is. Egy nép élete forog kockán. Mi az orvosság? Az az olvasóra is tartozik annyira, mint az íróra, hisz ő is tudja már, amit az író tud. Akik a „megoldás” nélkül a könyvet csonkának érzik és folytatást várok azoktól én is. Nekik ajánlom munkámat."

Olvasás után:

Az iskolában megtanult kötelező ismereteken kívül semmit sem tudtam Illyés Gyuláról és mikor anyósom könyvespolcán kiszúrtam ezt a könyvet, úgy döntöttem, hogy itt az ideje, hogy megismerkedjünk.
A könyv elején kicsit megbántam, hogy most következett be az olvasása, ugyanis időben egyezik, műfajban pedig nagyon hasonlít a kettővel ezelőtt olvasott könyvemhez, a Régimódi történethez (még könyv színe is majdnem ugyanolyan volt). Ezzel pedig nagyon elteltem, vagyis tökéletesen kielégültem egy időre az ilyen dokumentumszerű szépirodalomtól, így erre most annyira nem volt igényem.
Ráadásul a könyv felénél majdnem le is tettem. Értem én, hogy ez szociográfia, de a könyv közepéig tartott, míg a kötelező köröket lefutotta: hitvilág, munkarend, munkamorál stb., amik engem nagyon untattak. Aztán valamiért erőt vettem magamon, nem tettem le és egy kicsit sem bánom. A végére olyan szaftos sztorik jutottak, hogy sok helyen szó szerint sokkot kaptam olvasás közben. Gondolok itt például a lányok uraságokhoz való bekéretésére, a gyerekek nemlétező (hiszen túl korai) felvilágosítására, vagy a gyógyítások módjaira. Voltak olyan történetek, amelyeken napokig járt az eszem.
Ami nagyon a varázsa alatt tartott, az a könyv hangvétele. Kedves, szeretetteljes, de mégis enyhén megspékelve humorral a megfelelő helyeken és persze irónia. Enélkül viszont nem is lenne ez a könyv ennyire jó.
Már mikor a könyv elején jártam, rájöttem, hogy konkrétan Illyés Gyula családjáról fogok olvasni, nehezen képzeltem el, hogy ő itt lakott a cselédek között, mégis ekkora irodalmi alak vált belőle. Utána kellett olvasnom, hogy is történt ez, de kár volt elsietnem a dolgot, mert a könyv vége már nem szociográfia: csak arról szól, hogy került ő ki a cselédség sorából és milyen megpróbáltatás volt ez a családja számára.
Még egy plusz pont a könyv mellett: végre nem az Alföldön játszódó pusztáról van szó, hanem a Dunántúlon, ráadásul tőlünk nem messze, a szomszédos megyéről szól.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése