2013. március 14., csütörtök

Goce Smilevski - Freud húga

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Ausztria német megszállása után a nyolcvankét éves Sigmund Freud Londonba emigrál. Magával viszi a feleségét, gyermekeit, a sógornőjét, a kezelőorvosát és annak családját, a két cselédjét és még a kutyáját is - négy idősödő húgát viszont Bécsben hagyja. Közülük a legfiatalabb, az 1867-ben született Adolfine az egyetlen, aki soha nem ment férjez és gyermeke sem született. Ez a könyv az ő történetét beszéli el, küzdelmes gyermekkorától kezdve a bécsi Fészek elmegyógyintézetbe való önkéntes bevonulásán át egészen a gázkamrában lelt haláláig. A híres testvére árnyékában élő húg sorsán keresztül feltárul előttünk a századfordulós Bécs zárkózott világa a csipkeruháival és fülledt vágyaival, irodalmi szalonjaival és bonctermeivel. Egy város és vele egy civilizáció, mely Adolphine-hoz hasonlóan maga is a fegyelmezett normalitás és a féktelen őrület közötti vékony határmezsgyén táncolva sodródik a végső összeomlás felé. A fiatal macedón szerző regénye 2010 irodalmi szenzációja volt, mely elnyerte az Európai Unió Irodalmi díját. Minden normális ember ugyanúgy normális, minden őrült a maga módján az. 
Goce Szmilevszki 1975-ben született a macedóniai Szkopjében. Tanulmányait szülővárosában, Prágában és a budapesti Közép-Európai Egyetemen szerezte. Három regény szerzője, a szkopjei egyetem előadója.

Olvasás után:  

Freud neve, egy szép borító, egy vénkisasszony története - több sem kellett ahhoz, hogy elolvassam ezt a könyvet, még sem azt kaptam, amit vártam. 
Olyan szempontból igen, hogy Freud családjába és életútjába is kaptunk bepillantást, egy vénkisasszony (Adolfine) sorsát is megismertük, de valahogy nem úgy, ahogy ez szokványos lenne. Ez nem csak egy átlagos regény, ugyanis a ponyvától nagyon messze áll - egy kicsit ilyesmire számítottam. A nyelvezete nem könnyű, sokszor erősen kellett koncentrálnom, hogy értsem, miről is van szó. Ettől biztosan nagyobb művészi, irodalmi értéke van, viszont sokszor úgy éreztem, mintha Coelho-t olvasnék. Sok elmélkedés van benne az őrültségről, az élet értelméről, a szeretetről, a családról, a barátságról, sorolhatnám - tényleg olyan. 
Amivel nehezen tudtam azonosulni, az maga a tudat, hogy egy női elbeszélőt olvasunk, aki a szülésről, a méhéről, a szexualitásról is mesél, de valójában egy férfi író adja a szájába ezeket a szavakat. Nem találtam bennük kifogást, nem erről van szó: Freud húga egy fura nőnek lett beállítva, így pedig bármilyen gondolatokkal elláthatta, nem fog senkinek sem feltűnni, nekem mégis túlzó volt. Talán csak a szerencsétlen és komoly lelkiismeretemmel van a baj, ami csak az igaz dolgokat szereti - még szoknom kell a mást. 
Az volt még az érdekes, hogy normális esetben kedvet kaptam volna hozzá, hogy megrázzam egy kicsit Adolfine-t, hogy vegye már észre, mennyire elrontja a saját életét, de ahogyan ő közölte az eseményeket, az el is vette ettől a kedvem. Mintha minden mozdulatáról tudta volna, hogy mi jó és mi nem, de ezeket nem minősítette, csak beletörődötten közölte, tudomásul vette. Ez az egy olyan motívuma volt a könyvnek, amiért azt mondom, hogy érdemes volt elolvasni. Bocsánat! Volt még egy: a korrajz.

Nagyon érdekes honlapot találtam, ahol megtekinthető a Freud-család: Jewage

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése