2014. július 2., szerda

Tóth Krisztina - Vonalkód

A moly.hu-n lévő tartalom:

Vonalkód – ez a különleges jel díszített mindent, ami a hetvenes években Nyugatról érkezett. Ez az időszak alakította ki Tóth Krisztina generációjának értékrendjét, ízlésvilágát – és kitörölhetetlen félelmeit, megváltoztathatatlan reflexeit. A Vonalkód novelláiban egyik legnépszerűbb költőnk a legszemélyesebb történeteken keresztül idézi meg e kort: részvéttel, de nem sajnálattal ír szorongásról, kitaszítottságról, „hiszen gyereknek lenni még így is jó volt. Valamennyire.”

Olvasás után:

Alapvetően nem vagyok oda a novellákért, mert... Nem is tudom miért. Sosem gondoltam, hogy ilyen rövid terjedelemben el lehet érni valami ütőset. Viszont erre most Tóth Krisztina abszolút rácáfolt. A novellái nem szájbarágósak, mégis a mondatai olyan jólmegformáltak, hogy pillanatok alatt felismerhetjük a környezetet, vagy a főhősünk személyiségét. Utána pedig már csak a történésekre kell figyelnünk, amik nem is akármilyenek.
Nem mondom, hogy minden novellájáért odavoltam, mert nem. De a többségért nagyon is. Főként azok tetszettek, amelyek emberi sorsokat írtak le, egy-egy főszereplő életének fordulópontjának történéseit. Ezek a történetek sokszor olyan mély hatást gyakoroltak rám - mert csattanója mindegyiknek volt -, hogy képtelen voltam a következő novellának nekiállni, mert ha neki is álltam, nem fogtam fel, mit olvasok, csak az előző sztorin járt az eszem. 
Kedvenc novellám amúgy több is volt, szám szerint három. Az egyik a Hangyatérkép (Útvonal) volt, ami egy kisgyerek hányattatott sorsáról szól az ő naiv felfogásában és ez a stílus engem mindig nagyon megérint. A második az Egy boszorka van (A vonal foglalt), mert ezzel a novellával már régebbi a kapcsolatom (egyetemen tanultam róla), de emellett annyira jól felépített. Ráadásul egy olyan tudásra építi a csattanóját, ami valószínűleg mindannyiunk fejében megvan, ő ezt expliciten mégsem mondja ki, csak utal rá, de ha rájövünk mire gondol, akkor esik csak le a lényeg. Zseniális szerintem. A harmadik kedvenc novellám pedagógiai szempontból érintett meg, ez pedig a Fekete hóember (Vonalháló). Igaz én sem sokat éltem a rendszerváltozás előtt, de azért gyerekkoromból még bőven vannak olyan emlékeim, amik ezt idézik. Ez a novella pedig olyan, amit ha megismertetnék egy mai fiatallal, akkor nagyjából el tudná képzelni, milyen is volt Magyarországon a szocializmus. A részletekben rejlenek a fontos információk, és abból van dögivel, de emellett az is segíthet ebben, hogy gyerek szemszögéből íródott. 

Író-olvasó találkozó: Biztosan sokáig halogattam volna ennek a könyvnek a megvásárlását, ha nem vettem volna észre, hogy Tóth Krisztina a könyvhét beharangozó programjaként Pécsre jön talizni az olvasóival. A Nyáry Krisztiánnal való találkozó után már tudtam, hogy itt majd lehet dedikáltatni, ezért gyorsan megvettem a könyvet és vittem magammal a találkozóra. Sejtettem, hogy egy olyan írónak a találkozója, akinek a Magvető adja ki a könyveit, biztosan tetszeni fog nekem, de ilyen pozitív élményre nem számítottam. Krisztina sokat mesélt a külföldi könyvmegjelenéseiről, amik nagyon izgalmasak voltak, sokat mesélt arról, hogy szokott írni, milyen módon gyűjti a történeteket, ami engem nagyon érdekelt. Fel is olvasott a műveiből, mindegyik nagyon tetszett, már ekkor tudtam, hogy nekem bizony olvasnom kell tőle és még azt is megsejtettem, hogy megtaláltam a legkedvencebb kortárs írómat. Viszont ami a prímet vitte, az a közelgő könyvéből való felolvasás volt. Olyan történetet olvasott fel, amin szó szerint sírtam a nevetéstől. Nagyon vicces sztori volt, de a legmulatságosabb volt az egészben, hogy ezt az írónő fapofával olvasta fel. Nem is értem, hogy bírta, de így még az ő humora is hozzájárult ahhoz, hogy hosszú idő után végre kikacaghattam magam. :) Természetesen dedikáltatni is lehetett, így most a dedikált könyvből olvastam. ^^ 

Képek a találkozóról:


A jobb szélső sarokban én görnyedezem a sámlin :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése