2014. augusztus 16., szombat

Szécsi Noémi - Finnugor vámpír

A kiadó honlapján lévő tartalom:


"– Mit eszel, mi ez a szörnyűség? 
– Saláta. 
– Ez nem ad neked örök ifjúságot. Annyiszor mondtam már, Jerne, hallgass a nagymamádra. Ha akarsz valami igazán táplálót, rendelj egy pizzafutárt! 
Tényleg elmondta már ezerszer, s töretlenül remélte, hogy egyszer lemondok könnyű vacsorámról egy-egy leizzadt kifutófiú vagy kifutólány kedvéért.”
Így társalog egymással az új évezred elején a meseírói ambíciókat dédelgető, huszonéves Voltamper Jerne és kétszázharmincöt éves nagymamája.
2000-ben, helsinki ösztöndíjam első hónapjaiban szakdolgozatírás helyett egy vámpírtörténet szövögetésével töltöttem a finn tél kurta nappalait és hosszú éjszakáit. Ez volt első írásművem, és akárcsak a történet főhőse, én is azt reméltem, hogy rögtön fölfedez majd magának az irodalmi élet. A meseíró-palánta Jerne és a patinás budapesti vámpírdinasztiából származó örökifjú nagymama történetéből előbb forgatókönyv készült a 2001-es prágai Sundance Fesztiválra – a film azóta sem valósult meg –, majd 2002-ben a regény is eljutott az olvasókhoz. 
És közben még föl is fedeztek bennünket.


Olvasás után:

Finnugor? És még vámpír is? Hát ezt muszáj megszereznem. Gondoltam én, mikor először találkoztam a könyvvel, aztán elkezdett érdekelni, ki is az a Szécsi Noémi és mikor láttam, hogy valójában az egyetemi évei után / közben írta ezt a könyvet, még jobban el akartam olvasni. Mert hát friss magyaros diplomával én biztosan nem voltam olyan állapotban, hogy írhatnék egy könyvet, de természetesen nem vagyunk egyformák.
Őszintén szólva azt hittem, hogy majd jobban rámegyünk a finnugor vonalra és mivel én nagyon szerettem a nyelvtörténetet, ezért vágytam erre, de semmi ilyesmiről nincs szó benne. Viszont úgy éreztem, mintha Noémi ezt a könyvet egy kicsit a magyaros csoporttársainak írta volna, mert sok olyan apró információ van elrejtve a főhős eszmefuttatásaiban, amit egy magyar szakra járó tutira ért - valószínűleg más is, de ezek olyan magyaros dolgok. 
A főhős az elején egyáltalán nem volt szimpatikus és azt gondoltam, ha majd végre meghal és vámpírrá válik, akkor kedvelni fogom, de nem így történt. Nyilván ez szándékos volt, de ebben én nem látom a társadalomkritikát, amit sok elemzésben is megemlítenek. A legjobban az bosszantott, hogy a főhős legfontosabb pillanatait nem élhettük át vele együtt, hanem csak utána, félszavakból értesültünk róla, hogy megtörtént. 
Több helyen olvastam, hogy hiányolták a történetből a 'vámpírsztorit', vagyis magát a vámpírvilágot felépítő logikát, mi miért történik, mi történt Jerne szüleivel, mi történt a nagyanyjával, stb. Ez kicsit nekem is hiányzott, ezekkel kerek lett volna a vámpírtörténet.
Összességében: első regénynek nagyon is jó, de nekem egy kicsit hiányzott belőle az élet, ami miatt rajongani tudtam volna érte. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése