2014. október 25., szombat

Szabó Magda - A danaida

A moly.hu-n lévő tartalom:

"A Danaidá-ban először nyúltam hivatásos író kezével a minta értékű antik mitológia figurái közé: Danaus király lányai azzal bűnhődtek bűnükért, hogy az idők végezetéig feneketlen hordóba kellett vizet hordaniuk. Beteget nem enyhített a szétszivárgott víz, szomjat nem oltott, vért se mostak vele, elcsorgott, mint Csándy Katalin könyvtárvezető élete, ez a gyűrű-élet, amelyben elválaszthatatlanul kitapinthatni a kezdettel azonos véget.
   Az én Danaidámnak az a bűne, hogy csak önmagára figyel élete kétharmad szakaszában, s nem veszi észre, hogy minden kor történelmi időszak, amelyben nemcsak alakul az emberi sors, hanem maga a benne élő is adhat jelzést, esetleg valami fordulatot a hazai vagy világtörténelemnek. Csándy Katalin a nagy emberi érzésekre érzékeny, szerelemre, féltékenységre, szégyenre, nem veszi észre, hogy az idő nagy folyója olykor hidat, olykor gázlót kínál, esetleg jelzés mutatja, hol nem tanácsos vízbelépnie. Környezetében minden megváltozik, ő csak addig a határig, míg felismeri, ne bukdácsoljon már holtáig a számára kilátástalan koordináták között, hanem mentse meg, ami az életébõl megmenthető. Az elvarázsolt királylány sose figyelt jól, mire feleszmélt, problémáin és személyén átlépett a történelem, amin még módosíthat, tárgyilagos, holdverte frázis, se indulat nem perzsel, se kétségbeesés, nem a nap süt, csak a hold.
   Ebben a regényben két későbbi regény jelzi valamikori születését, a még irónia nélküli antik világ ábrázolása és Melinda személyében az öregek világát nem vállaló ifjúság könyve, a leendő Mózes I. 22. Szerettem írni, vonzott az ábrázolható alakok sokfélesége, Anyuci, a sunyi, Somos Aranka, a tisztaság megszállottja, Nóra és persze Elek is, aki gondosan mérlegel ötvenhatban s az utca helyett az otthon biztonságát választja, mert nem érdemes dönteni szerinte, míg a dolgok véget nem érnek. Legnagyobb kedvvel persze Melindát formáltam, riasztó fekete anyja fehér negatívját. Formául a hatvanas évek állandó tennivalóját, a folytonos „írjuk meg az életrajzunkat”-kötelezettséget választottam, maga a regény egy fejezetenkénti mottósor, szétkaszabolva, ha az olvasó összeolvassa, megdöbben, mert Katalin minden az életrajzban írt szava igaz, éppen csak nem ez volt a valódi élete, mert arra, ami a valódi élete valakinek, részint nincs füle a kérdezõnek, részint nincs fogalmazásbeli megoldás. Minden ember titok. Minden titok titok. Az író mestersége valahol szakrális, még önmaga számára is elemezhetetlen. Mikor befejeztem, kinéztem a minden munkámat végigfigyelő lombok közé, és eltûnõdtem rajta, ad-e Isten új munkára erőt még, hogy megírhassam ezentúl is, amit észrevettem és amit az emberekről és az emberi szenvedélyekről megtanultam." Szabó Magda

Olvasás után:

Még szerencse, hogy az írónő a fülszövegben elárulja, hogy miért pont ezt a címet szánta a könyvének, mert amúgy a történetből én tutira nem jönnék rá. Magyarázat után mondjuk teljesen érthető, magamtól is ezt állapítottam volna meg. Hozzáteszem, ez egy nagyon bosszantó megállapítás: mindenkinek csak egy élete van, erre van, aki hagyja az egészet elúszni?!?! Nehéz az ilyen főhőssel azonosulnom. Meg is lepett, hogy Szabó Magda ezt ennyire könnyen megteszi. Azon tanakodtam, hogy ha én írnék, akkor nem tudnék olyan főhőst megalkotni, akitől viszolygok. Az csak egy dolog, hogy nem azonosulok vele, olyat tudnék írni, de olyat, aki alapjaiban fordítja ki a világot, nem. 
A könyv amúgy nagyon hosszú volt, nem is tudom, mennyi ideig olvastam, túl sokáig. Ráadásul voltak részek, amik annyira alaposak és részletesek voltak, hogy nagyon nehezen jutottam csak túl rajtuk. Igazából onnantól kezdett csak érdekelni a történet, hogy Katalin Budapestre került. Akkor indultak be azok a szálak, amik ennek az egyszerű léleknek a mindennapjai felborította és új meglátásba kerültek dolgok. Hozzáteszem már itt is nagyon sok olyan momentum volt, amin felszisszentem, hogy miért hagyja ez a nő, hogy így megalázzák. Pontosabban nem csak, hogy hagyja, de még boldog is benne. Naivitása már nevetséges volt. Aztán a történet legvégén jön Melinda, aki a fiatalok szókimondó őszinteségével (nem szándékosan ugyan) rádöbbenti Katalint arra, hogy mi mindent rontott el az életében, többek között ezt a kiszolgáltatottságot, és akkor Katalin elsírja magát szégyenében. Számomra ez a jelenet volt a történet csúcspontja, szó szerint belém égett. 
A legmegdöbbentőbb ebben a regényben amúgy az írásmódja volt. Szabó Magda mondataiból áradt a nyugalom és a béke, valószínűleg szándékosan így fogalmazta meg, pedig tudjuk, hogy amiről szól, az koránt sem béke: tragédiák, halál, megalázások, kibeszélések, cselszövések. Ezzel egyfajta állottságot adott a történetnek, amitől az egész még drasztikusabb lett. 
Szabó Magdában sosem csalódom, a felnőtt irodalma olyan pontosan megkomponált, átgondolt és megdöbbentő, hogy mindig tud valami újat mutatni. 

1 megjegyzés:

  1. A Danaida lesz a következő Szabó Magdám nekem is. Ő szerintem bárkivel képes volt/ lett volna azonosulni. Ebben (is) rejlik a hihetetlen ereje. És ahogy eddig megfigyeltem, ezt a nyugalomba oltott tragédia ábrázolás is nagyon jellemző rá. Emlékszem, a Katalin utcában fel sem fogtam első olvasatra egy-egy súlyos, "kupán vágó" mondatot. Nálam már lassan mitikus alakká növi ki magát. Minél többet olvasok tőle, annál inkább így látom. Alig várom, hogy ez is sorra kerüljön. :)

    VálaszTörlés