2015. május 24., vasárnap

Nina George - Levendulaszoba

A kiadó honlapján lévő tartalom:

A párizsi könyvkereskedő, Jean Perdu számára a regény olyan, mint a gyógyszer. Ő pontosan tudja, hogy milyen könyvre van szükség, hogy meggyógyítsa a megsebzett lelket. Könyvtára egy valóságos irodalmi gyógyszertár. Jean mindazokon segít, akik betérnek hozzá, egyedül saját gyötrelmeire nem talál megoldást.
21 évvel ezelőtt, egy este, míg ő aludt, szerelme, a gyönyörű Provenzalin Manon kilépett az életéből. Csak egy levelet hagyott hátra, melyet Jean azóta sem mert elolvasni. A veszteséget gyötrő emlékként őrzi ennyi év után is. A fájdalom, a büszkeség és a megbántottság börtönében élte a mindennapokat. Mígnem egy nyáron minden megváltozik. Egy új kapcsolat, egy ébredő érzés, és a levendulaszobába zárt múlt újraéled, és Jean kézbe veszi Manon levelét…
Egy utazás veszi kezdetét, mely során barátságok szövődnek, különleges sorsok tárulnak fel, és a lélek megtisztulhat. De lezárulhat végre a múlt, hogy helyet engedjen a jelennek és a jövőnek?

Olvasás után: 

Ellentétes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Egyrészt annyira könnyed, izgalmas és szórakoztató, hogy alig lehet letenni, másrészt viszont a főhős karaktere olyan, amivel sem azonosulni nem lehet, sem megérteni. 
Kezdjük a pozitívummal. A regény eleje talán csak a szerelmi szál felgöngyölítése miatt lehet érdekes, ez viszont tényleg az. Titokzatos kis kapcsolat bontakozik ki, ahol nem lehet pontosan tudni, melyik fél mit is gondol pontosan. Indulásnak nem is rossz. Aztán jön a főhős hirtelen ötlete, hogy neki el kell mennie Párizsból és ha már amúgy is van a Szajnán egy hajója, ami könyvesbolt is, akkor miért ne azzal menne? Úgyhogy kezdetét veszi egy hosszú folyami hajózás, ami nekem nagyon tetszett. Egyrészt nem sok könyvet olvastam még folyami hajókázásról (talán Az aranyember az egyetlen), pláne nem a jelenben, de mindenképpen izgalmas volt. Itt rengeteg kalandba bonyolódik útitársával, sok érdekes és vicces embert (és állatot) ismernek meg, amelyek miatt a könyv tényleg csak olvastatja magát. Ezek a részek sok újat adtak.
Aztán az a fránya negatívum. A főhős. Ugyebár a főhős férfi és ugyebár a könyvet nő írta... Én próbálok nem előítéletes lenni, de én még tényleg nem olvastam olyat, ahol ez jól sült volna el... A nőknek megvan az a rossz szokásuk, hogy többet képzelnek a férfiakba, mint ami, így ha egy nőíró teszi ezt egy főhősével, akkor abból egy groteszk alak születik. Jelen esetben Jean, aki egy dacos, szürke, önfejű és nagyon tutyi-mutyi alak. Ezeket úgy kell elképzelni, hogy nem hajlandó kijönni a depressziójából, de igazából meg sem éli azt, nem hajlandó érezni az érzéseit. A fordulópont, amikor az utazással elkezdi végre megélni ezeket az érzéseket, akkor nagyon 'romantikusan' teszi, hogy így fogalmazzak. Sokat filozofál olyan dolgokon, amiken többnyire nők szoktak és nekem ez kicsit sok volt. Vagyis én nem ilyen érzelgősnek képzelek el egy férfit, akinek szerelmi bánata van, de lehet, hogy ezzel a meglátásommal egyedül vagyok. Ettől függetlenül a regénynek sikerül átadni, amit akar, a történet végére tényleg megtörténik a jellemfejlődés és Jean is emberivé válik újra (traumája előtt valószínűleg az volt). :) 
Majdnem el is felejtettem, hogy van még egy pozitívuma a könyvnek. Az írója német, ott is él, ennek ellenére a történet Párizsban, a Szajnán, majd Provance-ben játszódik. Egész pontos táj és környezetleírások vannak benne, tényleg olyan, mintha odacsöppennénk ezekre a helyszínekre és így nagyon változatos a kaland is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése