2015. november 19., csütörtök

Szilvási Lajos - Egymás szemében

A moly.hu-n lévő tartalom:

„Mondd,szeplős, ha egyszer nekünk is lesz gyerekünk, hogyan fogjuk nevelni? Ugye a mi gyerekünk nem lesz olyan magányos, mint mi voltunk, amíg te nem voltál nekem, és én nem voltam neked?” – kérdi Tamara a naplójában Attilától. 
Mert voltaképpen két napló, két tizenhét éves diák – Attila és Tamara – naplója Szilvási új regénye. Élmények és reflexiók, amelyeket a XX. század negyedik negyedének küszöbén, 1975 nyarán vetettek papírra mind a ketten, önkéntelenül – s ezért őszintén – vallva arról, milyenek is egymás szemében, és milyen a szemükben a világ, a szűkebb és tágabb társadalom, mely megannyi hatással formálja, megannyi ellentmondással kényszeríti gondolkodásra és ítélkezésre a serdülő fiú és a serdülő lány belül is ellentmondásos egyéniségét. Szülők, akik nehezen értik és értetik meg magukat gyermekeikkel, és kamaszok, akik nehezen vagy sehogyse értik és értetik meg magukat a felnőttekkel, tehát serdülők és felnőttek egyaránt olyan élethelyzetekkel, konfliktusokkal találkoznak ebben a történetben, amelyek akár „a saját életükből” is származhattak volna ezekre a lapokra. Rezonanciát – egymáshoz tartozást – kereső már-nem-gyerek és még-nem-felnőtt Attila is, Tamara is. Még ki se bomló szerelmük válsága éppen ebből a küszöbhelyzetből adódik. De a történet utolsó sorában álló kérdés – „Mi lesz velünk?” – már nem csak szerelmüket, de egész jövőjüket érinti.


Olvasás után: 

Valahogy nagyon vonzódom a szocialista téma iránt, főleg az olyanokhoz, amikben a mindennapi életet ismerhetjük meg. Ez a regény erre tökéletes, mert nem csak a két kamasz szerelméről, örömeiről, bánatairól szól, hanem Szilvási belecsempészett nem kevés társadalomkritikát is. A fiatalok sokat mesélnek a naplójuknak a környezetükben történtekről, vagy ismerőseik történeteiről, amik szépen kirajzolják nekünk a (nincs ezen mit szépíteni) szocializmus csúfságait, hátulütőit. Többségében ezeket a sztorikat sikerül is úgy belecsempészni a naplómonológokba, hogy nem tűnnek ki onnan. 
Mindkét fiatal karaktere érdekes jelenség, bár a fiú szimpatikusabb, mint a lány. Utóbbi talán sokkal többet rinyál (nem jut eszembe jobb szó) a dolgokon és depresszívebb hajlamú is, ami gyerekessé teszi. A fiú viszont pont olyan hatást kelt, mint amilyet - szerintem - az író el akart vele érni: egy komoly, intelligens, szerethető kamaszfiú. 
Nekem nagyon tetszett az egész könyv, alig tudtam letenni, talán még egy kis apróságot jegyeznék meg. Ha ez a dolog nem lenne, akkor simán landolna a kedvenc könyveim között. Ez pedig a direktség. Itt arra gondolok, hogy a történet tökéletesen fel van építve, talán túl tökéletesen is. Például mikor megtudunk egy olyan jelentéktelennek tűnő információt, hogy Attila nem törülközőt, hanem fürdőlepedőt használ, akkor sejthető, hogy ennek az információnak jelentősége lesz; és valóban, Tamara pontosan tudja, melyikbe is törölközzön meg. Ha minden fontos momentumról nem tudnánk előre, akkor sokkal életszerűbb lenne a történet, hiszen ezek mégis csak naplóbejegyzések, ahova az ember nem szokott minden apróságot leírni. 
A végkifejlet egyébként nagyon meglepett, nem ilyen lezárásra számítottam, de nagyon tetszett. Sajnálom is, hogy ez volt a vége, mert szívesen olvastam volna további naplóbejegyzéseket, amik a későbbieket kommentálják, pláne hogy az író nyitva is hagyta nekünk a kérdést: vajon a két fiatal továbbra is egy párt fog alkotni, vagy sem? (Valószínűleg igen. :) )

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése