2016. január 10., vasárnap

William Somerset Maugham - Az ördög sarkantyúja

A moly.hu-n lévő tartalom:

A regény főhősének sorsa lényeges vonásaiban Gauguin, a tragikus sorsú francia festő életrajzával egyezik, de Maugham nem művészbiográfiát akart írni, hanem egy sajátos emberi magatartást s az úgynevezett „zseni-típust” bemutatni; Gauguin hányatott élete ehhez csak alkalmas nyersanyagul szolgált. A szerző saját életébe fonva meséli el a különös történetet, melynek olykor maga is aktív szereplője. Charles Strickland, az ízetlen, műveletlen tőzsdés 40 éves korában rövidke levelet ír feleségének, melyben közli, hogy örökre elhagyja. A szerző utána megy, hogy visszahozza, s felfedezi a józan polgárok számára hihetetlen valóságot: azért hagyta el biztos megélhetését, kényelmes életét, hogy festő lehessen. Strickland Párizsban öngyilkosságba kerget egy nőt, tönkreteszi a férjét, majd több évi nyomor és éhezés után Tahitiba megy, ahol végre megtalálja, amit keresett: igazi hazáját, a buja tájat, a nyugalmat, a magányt, itt végre elfogadják olyannak amilyen, s bár félbolondnak nézik, dolgozni hagyják. Itt festi meg legnagyobb műveit.


Olvasás után:

Fogalmam sincs, hogyan keveredett a könyvespolcomra ez a könyv, mióta észrevettem, többször is próbáltam felidézni, de nem tudom, honnan szerezhettem. Emiatt csak arra tudok gondolni, hogy valami felsőbb hatalom tehette ezt oda nekem, hogy elolvassam. Mondjuk Maugham nevével már kacérkodtam egy ideje és tervben is volt, hogy olvasok tőle, így nem halogattam tovább. 
És milyen jól tettem! Nekem ez a könyv nagyon-nagyon-nagyon tetszett. A leginkább azért, mert egy olyan nyugodt légkör áradt belőle, ami olvasás közben engem is magával ragadott és máris nem idegeskedtem semmiért. Pedig nem a legharmónikusabb témáról olvastam, hanem igenis fordulópontokról, izgalmakról, de ahogyan ezt leírta, amiatt volt annyira relaxációs: úgy mesélte el ezt a történetet, mintha egy öreg mesemondó bácsi mondta volna az óvodában a gyerekeknek, hogy végre mindenki elaludhasson. Viszont ez nem volt könnyed olvasmány, szép választékos szókincsű és igényes szöveg. Ez a kettősség (izgalom és mesélés) miatt viszont egyáltalán nem volt unalmas olvasmány, csak úgy repültek a sorok a szemem előtt. 
Sokan Maugham-et az egzotikus tájakon játszódó történeteiről ismerik, de ez a könyv nagyrészt a századeleji Londonban és Párizsban játszódik, majd csak utána térünk át Tahitire, de nekem az első két helyszín sokkal jobban tetszett. Úgy írja le ezeket, hogy nincsenek agyonmagyarázva, mégis tökéletesen kirajzolódik előttünk az akkori társadalom. 
A főhőst, mármint azt a festőzsenit, akiről a történet szól, én egyébként kedveltem. Igaz, hogy egy elviselhetetlen fráter volt, de minden úgy meg volt magyarázva, hogy mit miért tehetett, hogy a végén még pozitív karakter lett belőle. :) Főleg Tahitin, ahol az emberek amúgy is sokkal elfogadóbbak voltak vele. 
Mindenképpen érdekes olvasmány, ajánlom mindenkinek, akit foglalkoztat a festészet vagy a tehetség fogalma. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése