2016. augusztus 20., szombat

Alessandro Baricco - Selyem

A moly.hu-n lévő tartalom:

„Ez nem regény. Nem is elbeszélés. Ez egy történet. Olyan férfiról, aki beutazza a világot, s a végén egy szeles tó partján ül egész nap. A férfi neve Hervé Joncour. A tóét nem tudni. Mondhatnánk, hogy szerelmi történet. De ha csupán az volna, nem érné meg elmondani. Szerepel benne vágy és fájdalom, mindkettőről tudjuk, mi fán terem, még sincs rá igazi szavunk. Mert szerelemnek nem szerelem. (Régi fogás. Ha nem tudunk nevet adni valaminek, akkor történetnek mondjuk. Ez már csak így van. Évszázadok óta.) Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak. Átkozottul nehéz a fehér muzsika. Sok hozzáfűznivalóm nincs. Talán jobb, ha tisztázom még, hogy tizenkilencedik századi történetről van szó: fontos, hogy senki se várjon repülőgépeket, mosóautomatákat és pszichiátereket. Nincsenek. Bár ma se volnának.” /Alessandro Baricco/


Hallgatás után:

Sejtettem, hogy ez a (hangos)könyv tetszeni fog, de várakozásaimon felül teljesített! Nem sűrűn történik meg velem ilyen, de egy érzelmi hullámvasútra ülhettem fel Baricco és Csányi segítségével. Nem tudnám megmondani, melyikük jelenléte vezetett idáig, de valószínűleg pont ez a kombináció. 
Magát a történetet egy szóval tudnám jellemezni: szép. Nem azért, mert olyan romantikus, hogy az embernek belefacsarodik a szíve is, nem azért, mert olyan nagy happy end lesz, hanem inkább csak azért, mert úgy van elmesélve, hogy az már szép. Ha olvastam volna, lehet, hogy jobban le tudom szűrni, miért is gondolok ilyet, de így hallgatva annyira nem körvonalazódik bennem, mert inkább csak átadtam magam a hallgatózásnak - lehetséges, hogy a választékos és igényes szóhasználat, arra gyanakszom. 
Ami nagyon-nagyon megfogott, az az, hogy a legnagyobb csavar a történetben, hogy nem is a főszereplő az igazi hős, hanem a felesége, akiről csak akkor olvashatunk, ha a főszereplő ott van. Ez egy nagyon ötletes írói megoldás volt, egészen a végéig nem is gyanakodtam - lehet, hogy Baricconak krimiket is kellene írnia. :)
Egyébként kicsit féltem attól, hogy Csányi Sándor olvassa fel. Nem mintha a szakmai hozzáértését megkérdőjeleztem volna, hanem azért, mert a hangszíne nem az a tipikus hangoskönyves hangszín. Az ő fátyolosabb hangja valahogy nem a történetmeséléshez illik, de lehet, hogy csak az zavart meg, hogy korábban Scherer Péter és Mácsai Pál hangoskönyveit hallgattam, akiknek jóval karakteresebb hangjuk van Csányinál. A lényeg, hogy a történet végére rá kellett jönnöm, hogy jó választás volt Csányi. Ugyanis ehhez a sztorihoz tényleg jobban illik ez a fajta hangszín, ami neki van: a nyugodt és harmonikus légkör megteremtését nagyban elősegítette. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése